Röviden: igen, bizonyos esetekben ez kifejezetten előnyös. A mindennapi gyakorlatban egy hiányzó fogat rendszerint egy implantátummal pótolunk. A rágózónában azonban – különösen az alsó 5–6-os területhez hasonló „standard” szegmensekben – előfordul, hogy egy fog alá két implantátumot, vagy két egymás melletti fog pótlásához három implantátumot javaslunk. Ennek biomechanikai oka van: a rágás nemcsak függőleges, hanem oldalirányú és csavaró erőket is kelt, amelyeket több, jól elhelyezett támasz oszt meg a legbiztonságosabban. A nemzetközi irodalom ismeri és alátámasztja ezt a megközelítést: a moláris korona két implantátumon való viselése hosszú távon jó túléléssel és kevesebb mechanikai problémával jár, mint az egyimplantátumos alternatíva.
A kortikobazális implantáció különösen érzékeny erre. Ennél a koncepciónál az implantátumok a keményebb kortikális csontokban rögzülnek, és azonnali funkcionális terhelés a cél: a pótlás merev, fémvázas sínnel nagyon rövid időn – gyakran 72 órán – belül rögzül. E rendszer publikációiban kifejezetten szerepel, hogy egy fog pótlása egy vagy akár két vagy három implantátummal is történhet, mert a több alátámasztás fokozza a stabilitást és csökkenti a mikromozgást. Ez a tripodizáció, amikor is egy rövid szakaszt három, nem egy egyenesre eső implantátum támaszt meg – vagyis a támaszpontok háromszöget rajzolnak ki. Ez nem pusztán „több csavar” kérdése, hanem térbeli stabilitásé: a háromszög-szerű alátámasztás az oldalirányú és csavaró erőkkel szemben is ellenálló.
Két implantátum esetén az alátámasztás mindig vonal jellegű, ezért a szegmens könnyebben egy tengely körül „billenhet”. A kortikobazális szakirodalom a „supporting polygon” fogalmával írja le ugyanezt: minél nagyobb és okosabban elrendezett a támasztó poligon, annál stabilabb a rágás közbeni viselkedés.
Az azonnali terhelés önmagában nem kockázatosabb, ha a tervezés és a kivitelezés szabályos. Összefoglaló bizonyítékok szerint – válogatott esetekben – nincs egyértelműen kimutatható különbség a túlélésben az azonnali/korai és a hagyományos (késleltetett) terhelés között. A hangsúly a terhelésirányítás minőségén és a pótlás merev összekapcsolásán van; éppen ebben segít a tripodizáció, mert a rágóerőt több pillérre osztja.
Miért fontos mindez? Mert az implantátum körül nincs rugalmas szövet vagy szalag, így a túl nagy vagy rosszul eloszló erők közvetlenül a csontra adódnak át. A nemzetközi irodalom – állatkísérletektől esetsorokig és szisztematikus áttekintésekig – több ponton utal rá, hogy a túlterhelés hozzájárulhat marginalis csontvesztéshez (oszteolízishez) A következmény a csontvesztésen túl csavarlazulás vagy pótlástörés. Ezek rizikója mérsékelhető a jó okklúzióval, merev sínnel és – ahol indokolt – több támasz bevonásával
A Hungarodental szemlélete páciensekre szabott. Nem cél „mindenkinek több implantátumot” javasolni. Ha a harapási erők átlagosak, a csont jó minőségű, és a helyviszonyok kedvezők, az egy fog – egy implantátum megoldás kiválóan működik. Ha viszont erős a harapás, bruxizmusra hajlamos, szabadvégű a hiány, vagy azonnali terhelést szeretnénk stabil tartalékkal, akkor a két fog – három implantátum (vagy egy moláris – két implantátum) koncepció tartósabb komfortot és mechanikai biztonságot adhat. A döntést mindig 3D képalkotás, okklúziós vizsgálat és részletes megbeszélés előzi meg – így a választott megoldás nemcsak működőképes, hanem hosszú távon is megbízható lesz.
Felkeltettük érdeklődését? Jelentkezzen be.
"*" a kötelező mezőket jelöli
