A fogászati irodalom és protetikai irányelvek szerint nem célszerű egy rögzített fogpótlásban egy implantátumot egy természetes foggal összehorgonyozni. Ennek fő oka a fog és az implantátum eltérő viselkedése terhelés alatt, ami számos biomechanikai, parodontális és protetikai problémához vezethet. A természetes fogakat rugalmas szalagok rögzítik a csonthoz, míg az implantátum közvetlenül csontos integrációval kapcsolódik. Emiatt a fog minimális élettani mozgásra képes, az implantátum viszont mereven áll a csontban. A természetes fog akár tízszer nagyobb mozgást is engedhet meg, mint egy implantátum. Ha egy fogat összekötünk egy merev implantátummal , a fog rugalmas mozgásból eredő erő átadódik az implantátumra.
Ez a biomechanikailag aszimmetrikus rendszer azt eredményezi, hogy a két pillér eltérően veszi fel a terhelést: az implantátum aránytalanul sok terhet kap, míg a természetes fog kevesebbet (sőt, az implantátum merevsége megakadályozza, hogy a fog megfelelően terhelődjön). A fenti mobilitáskülönbségek miatt nagyon nehéz az implantátum-fog kombináción kiegyensúlyozott harapást (okklúziót) kialakítani. Ami egy statikus harapásban jónak tűnik, dinamikus terheléskor eltolódhat: az implantátum „nem enged”, a fog viszont picit mozog. Gyakori, hogy az implantátumos pillér korábban kap terhelést, ami hosszú távon az egész híd működését aláássa. Emiatt az ilyen esetekben aprólékos okklúziós korrekciókra van szükség – a pótlás harapási magasságát és kontaktjait úgy kell beállítani, hogy a lehető legjobban eloszlassák a terhet centrikus helyzetben és oldalmozgásokban.
A rossz harapás következtében olyan feszültségkoncentrációk jöhetnek létre, amelyek meghaladhatják a csont és a műszaki alkatrészek teherbírását. Ez fokozza a híd törésének vagy a ragasztás/csavar lazulásának kockázatát. A biomechanikai kihívás adott – a fog és implantátum együttes használata komplex terhelési viszonyokat teremt, amit nehéz ideálisan kontrollálni.
Ha a pillérfog parodontálisan egészséges, akkor is van bizonyos mikromozgása. Amennyiben azonban a fog fogágy-betegség miatt már eleve mozgó vagy csökkent csonttámogatású, tilos ilyen fogat implantátummal összekötni – a meglévő mobilitás súlyosbodna és az implantátumra átadott kóros mozgás még nagyobb csontpusztulást idézne elő. Klinikai vizsgálatok rámutattak, hogy azokban az esetekben, ahol az összekötött fogak csökkent csontszinttel (parodontális károsodással) vagy gyökérkezelés után álltak, sokkal több biológiai komplikáció és kudarc fordult elő. Például egy hosszú távú követéses tanulmányban több olyan fogat el kellett távolítani, amely gyökérkezelt állapotban került implantátumhoz kapcsolásra, mert a gyökérben törés következett be a terhelés hatására.
Ha peri-implantitis vagy parodontitis alakul ki, az még súlyosabb következményekkel járhat a kombinált pótlásra nézve, hiszen a gyulladásos csontvesztés egyik pillér elvesztését okozhatja, ezzel az egész híd integritását megbontva. Összekötött pótlásnál tehát különösen kritikus a rendszeres parodontális kontroll, a megfelelő szájhigiéné és a környező szövetek egészségének fenntartása.
A vegyes fog-implantátum támaszú pótlások hosszú távú sikerességét sok vizsgálat tanulmányozta. Összességében a kombinált hidak 5 éves túlélése 77–98% közötti, 10 éves túlélése nagyjából 70–90% között mozog a különböző tanulmányokban. Még ha a túlélés numerikusan hasonló is lehet, a kombinált pótlásoknál több a dokumentált komplikáció. Egy friss összefoglaló szerint az implantátum-fog kapcsolatoknál előforduló fő problémák: implantátum elvesztése, pillérfogelvesztés, pótlás (híd) elvesztése vagy kilazulása, a fog besüllyedése, valamint csontfelszívódás az implantátum körül.
A fentiek miatt rutinszerűen nem ajánlott ez a megoldás – helyette többnyire az önálló implantációs pótlásokat vagy a hagyományos hidakat részesítjük előnyben. Csak különleges esetekben, alapos mérlegelés után és gondos tervezéssel választható a kombinált pillér alkalmazása, szem előtt tartva, hogy ez kompromisszum a funkció és a prognózis terén. És bár bizonyos esetekben dokumentáltan sikeresen működhetnek ilyen pótlások is akár hosszabb távon, de ilyenkor is a kezelőorvos és páciens közös felelőssége vállalni az ezzel járó fokozott kockázatot és odafigyelést.
